+36-20-9233930 info@moonlighthunting.eu

Safari vadászat Ester Cape-en! Három csodálatos nap élménye!

október 8, 2020

Három csodálatos nap Eastern Cape-en

 

Eastern Cape, azaz, Keleti-fok Dél-Afrika Indiai-óceán felőli részén található. Két nagyváros vizslatja a végtelen vizet a parton: Port Elizabeth és East London.

Történeti áttekintés

 Három és fél éves korom óta olvasok, úgy, hogy a kutya sem tanított rá. Kutyánk akkor nem is volt még az első emeleti másfél szoba diszkomfortos lakásban, ahol laktunk fénykorunkban éppen hatan. Alig múltam négy, amikor édesanyámnak bemutattam Napirend című első írásművemet, aki örömében majdnem lehömbölödött a székről – pont hiányzott volna a friss bokatörésének-, ugyanis óvónő volt. Akkoriban szigorúan tiltották, hogy a gyermek ilyesmit sajátítson el iskola előtt. Ahogy a mondás szerint a szabónak foltos a ruhája, a cipésznek lukas a cipőtalpa… Ebbe a sorba pont beleillett, hogy az óvónő fia megtanul olvasni óvoda idő alatt. A legelső olvasmányaim egyike pedig nem volt más, mint a Csui!… Gróf Szécheny Zsigmondtól. A legidősebb néném vette nekem  Karácsonyra. Egy nap alatt kiolvastam. (A Pettyes Panka, vagy mi, sokkal tovább tartott volna.) Ezek után nem csoda, hogy a vadászat utáni vágy feléledt bennem, és úgy határoztam el, hogy egyszer elmegyek Afrikába vadászni, hogy erre reális esély nem volt. Jöttek szépen az Antikváriumból (ahol a díszhalak olvassák a régi könyveket) egymás után a Szécheny művek. Hiszen, üvegen keresztül is jobb lekvárt nyalni, mint sehogy. Hogy még mielőtt az első puskát kezembe foghattam volna, lélekben vadásszá nevelődtem, ahhoz hozzásegítettek olyan kiválóságok, mint Prof. Dr. Beretzk Péter, a neves ornitológus, a barátja, Hadnagy Béla, és mások, akik nevét most nem áll módomban mind elsorolni.  A Vadászati Világkiállítás meglátogatása egy életre szóló élmény lett.

Afrikai vadászat élményei

A legelső adandó alkalommal hivatalosan is vadász lettem. Ez sikerült az álomtól számítva kb. 40 évre. Aztán rövidesen  megcsappantak a vadászati lehetőségeim, mert tíz évre külföldre kerültem, de igyekeztem legalább pl. szalonkázni menni Észak-Írországban, zergére vadászni Kelet-Tirolban, vagy idehaza nagy ritkán kiülni egy lesre. Most egy ideje, minden vissza tűnik térni a rendes kerékvágásba. Újból van golyós és sörétes puskám is.

 Igyekszem már rövidre fogni, mert aki evés előtt sokat povedál, még egyéb disznóságra is képes lehet. Szinte véletlenül ismertem meg azt, aki a magyar vadászok – bátran ki merem jelenteni – legkedvesebb hazai kiállításának atyja. Idén tavasszal meghívott a sorrendben huszonötödikre, és két napon is, nagy örömmel látogattam végig a standokat, kezdve kedvenc újságoméval. (Külön vállon veregetésért ki szabad találni, melyik lehet az?) Rengeteg kedves ismerőssel találkoztam, és újakkal hozott össze a jó sorsom.

 

Nyomon vagyunk!

Szemem előtt tartva az „üvegen keresztül is jobb…”-at, (lásd: fent!) meglátogattam többek között egy roppant ígéretesnek tűnő, dél-afrikai vadászattal kecsegtető, odavalósi kiállítót. Szépen felépített, jól szervezett, kliens-orientáltnak látszott. Plusz, ami nekem roppant fontos, a vad tisztelete is „átjött”, ahogy manapság mondják. Családi vállalkozás egy hatalmas farmon. Kedves asszonyka, megnyerő férj, a roppant barátságos óriások közül egy. (VFG: Very Friendly Giant.) Elfogadható árak. Magyar segítség idehaza. Egyre jobban tetszett. Már „csak” a rávalót kellett előteremtenem. Ekkor taszajtott homlokon a múzsa, és pattant ki belőle az isteni szikra: SELEJTEZÉS! Spórolás végett. Hiszen lényegesen olcsóbb, a vad véletlenül sem vész kárba, nem kell vesződnöm a trófeák hazahozatalával, és a többi. Plusz, az ötlet a leendő házigazdáéknak sem volt ellenére. Abban maradtunk, hogy idén május, június körül újfent rátérünk az egészre.

 Jött is az email szépen, idejében. Na, erre osztottam, szoroztam, vettem néhány nagy levegőt, és –belevágtam!

 Villamos posták (akkor email) tucatjai következtek. Némi kacskaringóval sikerült megvennem a jegyemet Port Elizabeth-be, und zurück, aminek Bennie (a továbbiakban B., a vendéglátóm) is módfelett örvendezett.

 Ezek után már csak azt kellett számolnom, hányat (nem) alszom még indulásig?

Azért itt álljunk meg egy szóra: Miért pont Dél-Afrika? Azért, mert ott lakik a világ legszebb hölgye? Mert vannak ott barátaim? Mert a végveszélyből hozták vissza a vadászok, és a vadászati turizmus a vadállományt? Honnét lenne ott pl. oroszlán, vagy bontebok (a tarka lantszarvú antilop, Damaliscus pygargus egyik alfaja), ha a vadászok az előbbit vissza nem telepítik, az utóbbit meg nem mentik? Megeshetik, hogy mindez, amit felsoroltam, szerepet játszott a választásomban.

Afrika vadászat

Másnap reggel jön B., és a két fia. Megírtuk a szükséges dokumentumokat.

Találkozom az arabokkal is. Mosolyognak, mikor hallják tőlem a köszöntést: – Marhaba! De azért angolul beszélünk tovább, természetesen. Riyadhba valók, ahol az egyetlen élő nővérem anatómiát oktat a leghíresebb egyetemükön. Ennek is örülnek.

Nagyon szép, kissé szeles időjárásban útra kelünk, két autóval, B. másik testvérének a farmjára. Mielőtt kifordulnánk a kapun, a hatalmas udvaron nyala antilopok sétálgatnak békésen, közel az autóhoz. Tudják, hogy itt senki sem bántja őket. Az úti cél gyalog messze esne, de itt ez nem számít távolságnak. Kékdaru csapatban gyönyörködünk utunk során. B. meséli, hogy a blue crane a nemzeti madaruk.

  -Good morning!- Így üdvözölt B. testvére.  -Goeie moere!- volt a válaszom afrikaans nyelven. -Ek is László. Így ismerkedtem meg a háziakkal. Az anyanyelvükön való üdvözlés megtette a magáét, és innentől a népszerűségem nagy lett. Jószerivel az egész család vadászik itt is. Kicsit beszélgettünk, kávéztunk, kínálgattak süteménnyel, amit elfogadtam. Volt valami kelesztés nélkül készült lángos-szerűség is. Borral is kedveskedtek, a világhírű Stellenbosch-ból. Mondtam, hogy feltétlen megkóstolom, de csak vadászat után. (Egyszer elvitt minket egy barátunk az akkori kedvesemmel egy kanyarra oda. Nem mondom, hogy a kirándulás végére berúgtam volna, mert nem, de egy csöppet sem voltam szomjas.) Betereltek minket egy akkora asztalhoz, hogy juj. Ez volt a mesebeli terülj asztalkám. A dél-afrikai konyha remek. Ez sem volt kivétel.

 Végre elindultunk vadászni. Felültünk a bakkie e célra kialakított hátuljára. B. volt a mi kísérőnk, és III. Mohamed jött velem. (Ezt a szép nevet adták neki a barátai, de nem tudom, ki volt a másik kettő.) Mi ketten elől ültünk, B. egy sorral hátrébb állt, távcsővel. A másik autón hárman maradtak a vadászni vágyók. Ki legyen az első? Természetesen (Harmadik) Mohamed, mondom én, de pont rám jutott az elsőség, ennek ellenére.

  Szokás leírni, hogy 300-as Magnum Winchester kaliberű, csőszájfékkel ellátott, a csuda tudja, milyen céltávcsővel szerelt, műanyag agyazású puskával lőttem, amit rendkívül kedvező áron béreltem ott helyben.

Springbok

Alig rázkódunk pár percet, balról feltűnik egy vándorantilop csapat, mintegy kétszáz méterre. Leánykori nevén: Springbok. Mohamed videózik a telefonjával. B. szépen odaültet a megfelelő pozícióba, és elég hangosan, érthetően adja az utasítást, melyiket lőjem. Ráhúzom a célkeresztet. Oldalt fordul. Ezt elszamárkodtam! Annyira remegtem. Vadászláz. De nem szeretném megpiszkolni a vadat. Elindul pár lépést, a következő fánál megáll, és igyekszik elhajtani onnét egy másik bakot. Kicsit „csisszre” áll, de B. azt mondja, lőjek!  A bal lapockára célozva eleresztem a lövést. Látom, hogy találtam. A bak helyben ugrik egyet,(ez „civilben” is szokása, innét kapta a nevét), és szalad balra a többiek után, de valamivel lassabban, mint amazok. Megbeszélés: Mennünk kell utána, amíg látjuk! Abnormális a viselkedése! Bizonyosan sebzett! Márpedig nem szabad a vadat szenvedni hagyni! Tíz perc újabb rázkódás után végre értelmes távolságba érünk. Addigra a sebzett bak elhagyta a csordát. Mutogatja B., hogy merre van, de nem látom. Leszállunk a platóról, mert a terep nem engedi tovább az autót. Végre meglátom én is. Egy domboldalon kapaszkodik felfelé. Pont az oldala látszik, de messze van. Mielőtt eléri a gerincet, és eltűnik, cselekednünk kell. Muszáj megkérnem B.-t, hogy inkább ő lőjön, ami meg is állítja. Biztonságos távolságba érve lapocka lövésem küldi első afrikai vadamat ennél sokkalta szebb legelőkre. Odamegyünk, és megnézzük, az első lövés hol érte? A nyakának elülső, alsó részéből „harapott” ki egy jókora darabot. Azaz, a lövés magassága tökéletes volt, de előrébb szaladt, mint szerettem volna. Nemigen heverhette volna ki. Látom, hogy jellegzetesen égnek mered a gerinc utolsó negyede táján lévő gyönyörű, vakítóan fehér szőr. Ez a vándorantilop bak elmúltával azonnal jelentkezik, és pár percig tart mindössze. Ilyenkor, ennek a közepén könnyű megtalálni azt a mirigyet, ami karakteres illatot ad. Ez a jókora „pamacs” élőben is fel szokott meredni, idegességre. Sapka le! Gratuláció. …és akkor: -Ilyen gyönyörű trófeát vétek itt hagyni! Megkérem B.-t, hogy inkább legyen nekem kevesebb vad, de trófeás. Megértette.

Most Harmadik Mohameden a sor. Azt megállapítottam hamar, hogy igaz vadászember. Most nekem kellene videóznom, de eltolom szegényemnek. Egyébként, egy blesbokot (a tarka lantszarvú antilop másik alfaja, mint a bontebok), és egy springbokot lőtt. Ő a turbánját nem vetette le a vad melletti fényképezéshez, de ezt nem rovom fel neki. Természetes tisztelettel viszonyult az elejtett és az élő állathoz is.

A szomszéd trió mindezenközben „tűzijátékot” tartott. Átmegyünk hozzájuk, hogy mi a helyzet? Ott is springbok esett. Egyéb iránt, a két csapatunk teljesen különböző irányba ment, és adó-vevőn tartották a kapcsolatot a hivatásos vadászok, hogy baleset véletlenül se történhessen, viszont kisegíthessük egymást, amint kell. Visszatérünk a nekünk kijelölt területre.

Springbok

Újra rajtam a sor: Most egy blesbokot igyekszem becserkészni, gyalogszerrel. Springbokokhoz társult be. Nem egészen szokványos kombináció. Egy hegynek tűnő domb oldalában igyekszik eloldalogni előlünk, de megáll, így el tudok engedni egy lövést, amit kétség kívül megkapott. Le is lassítja, de meg még nem állítja. Váratlanul mégis megtorpan. A lapockáján nyugszik a célkereszt. Kibiztosítok. A farát egy vándorantilop takarja el. B. rám is szól, hogy ne lőjek, én pedig, „tűzparancsot” várva, – lövök.  -Hát mondtam, hogy ne lőj, mert ott a springbok! Azt hittem, elsüllyedek. Ha nem válaszoltam volna, hogy elnézést, a rózsás orcámra akkor is rá volt írva, hogy majd lesül róla a bőr. Nem is ragoztuk tovább, mert amannak semmi baja sem lett, de az „én” bakom is baktatott odább, bár, egyre lassabban. Kisvártatva elfeküdt, és amint beértük, a harmadik lövésem után már nem fájt neki semmi. Nem erős, de ez csöppet sem zavar. Hol érte az első lövés? Hát, a nyakán!

Vaskos bambuszrúd került elő, azonos oldali csánkok hosszában felvágva, a túloldali láb a csont meg az ín között átbújtatva. Így függesztették fel a rúdra a szép antilopot. Ezek nem ma kezdték. Az egyik végén B., a másik végén Stoefel (ejtsd: Sztúfel, ezután: S.), a szimpatikus, fekete mindenes.

Mohamed mondta, hogy kb. átlagos távolságból, ami itt 200 m, kb. öt hüvelykkel célozzak jobbra. Hoppá!

Mindezek után már nem lett volna kedvem springbokot lőni, inkább valami mást, de nem bántam meg, hogy B.-re hallgattam. Alig zötyögtünk tovább onnét, ahol a blesbokomat feltették a platóra, megláttunk egy népes vándorantilop seregletet. A nagy csordában ott vonul a többiekkel a „falu bikája”, mondom, a környék leghatalmasabb, leggyönyörűbb bakja!

  1. „közvetít”, és adja az utasításokat: -Látod azt a nagyot? A hetedik! Balról egy, kettő, három, négy, öt, hat, hetedik! A hetes számú! Most elindult. Megálltak. Várj, takarásban van! Most nincs előtte a másik. Lőj! Nem tévesztettem el! Szinte mire kimondta, a csodaszép bak tűzben rogyott.
blesbok

-Jó lövés! Jó lövés, László!

-Jó lövés! Gratulálok!- Rikkantotta Mohamed is.

Odaballagunk. Sapka le. A lövés a bal lapockán keresztül hatolt be, és a nyak jobb oldalán távozott.

           Mohamedán-konformitás

Mohamed meg is jegyezte: – Amit te lősz, abból még egy muzulmán is ehet! Így lettem mohamedán-konform vadásszá nyilvánítva. Egyéb iránt, kapitális, a többiekhez képest hatalmas testű bakot sikerült lőnöm.

 A területről kifelé mutatnak egy hegyoldalban két fehér pontot. Elszabadult házi kecskék. Sem befogni, sem kilőni nem sikerült még őket. Irdatlan a távolság, semmi értelme próbálkozni velük.

Visszatérünk B. testvérének a farmjára, és leszedik a zsákmányt a platóról. Nincs még vége a vadászatnak, mert most egy folyó árterére visznek.

Az úton egy lapátfülű róka teteme fájdítja a szívemet. Minden állatért kár, ami értelmetlenül veszti életét. Nem győzök bosszankodni magamon. Amilyen jó a „vadász-szemem” odahaza, itt egy rakás vadat mutogatnak, és csak lesek kifele a fejemből, anélkül, hogy megpillantanám őket. Viszont, egy nádiantilop bakot én látok meg először. Őzantilop is lehetne a neve, mert a színe, még a tükre is (!), a mérete, meg a mozgása roppant emlékeztet a téli csuhában lévő hazai őzre. Látunk még ezen felül lapátfülű rókákat, (amit szívesen lőttem volna, de nem került rá sor), ezüstös szőrű majmokat, és egy fajta túzokot, ami az egykoron nálunk is honos reznekre hasonlított.

Visszafelé megtekintettünk egy kutat, öntöző berendezést, számomra érdekes külsejű birkákat akolban. Látszik, hogy a farmnak nem egyszerűen tulajdonosa, hanem gazdája van.                      Amikor úgy köszöntem el, hogy: – Goeie nag, en lekker slaap! (jó éjszakát, és édes álmokat, szó szerint), vigyorogva közölték, hogy én már túl jól tudok afrikaansul. Akkor esett le a tantusz, hogy ez valami huncutságra utalhat. Sebaj.

Sötét van már, mire B. farmjára visszaérünk. A felesége, akit Budapestről ismerek, vár minket kitűnő vacsorával. Roppant örül az álomba illő nyest szőrme homlokpántnak. Nagyon jól áll a hajkoronáján! Pont a mérete! Mielőtt átnyújtom B.-nek a kivételesen jó minőségű vadászkést, amit nem szabad ajándékba adni, megkérdezem, hogy van-e egy centje? –Miért? –Hát ezért! Menten kapcsolt, és már adja is! Nyolcezer kilométer távolságban otthonról ugyanabba a babonaságba botlik az ember! Viszont, ha tudtam volna, hogy két fiú, és egy lány is a családhoz tartozik, azoknak is hozok valamit. Majd legközelebb!

Leülve az asztalhoz mind megfogjuk a mellettünk ülők kezét, és közösen hálát adunk. Ezt pont én kezdeményeztem, teljesen spontán, és nyilván, ez a szokásuk családi körben. Az evés csak ezután kezdődhetett. A fülem kétfelé áll, olyan finom a vacsora! Pici viszki, utána a kedvemért szoba hőmérsékleten tartott sör. Mindez benne az alapárban, ha szabad ezt itt megjegyeznem. Ott fizettem ki mindent, és megbeszéltük, hogy azt lövöm, ami belefér a keretbe.

Vacsora után eleget tettem az arab vadásztársaim kérésének, és átmentem az ő rezidenciájukhoz, hogy egy finom teát megigyunk együtt, és egy roppant különös konstellációban gyönyörködjünk az éjszakai égbolton, nyugat felé. A Szaturnusz állt együtt a Holddal.

Nem zokogtam tele a párnámat afeletti bánatomban, hogy az éjjel a majmok csendben voltak. Viszont megjött a szél kora hajnalban, kedvesen búgva „húzott be” a szobába az ablakok alatt.

Afrikai vadászat

Másnap, reggeli után a farm udvarán indulunk el a hegyek felé. Most nem jön velem más vadászvendég. Keskeny úton kapaszkodunk felfelé az ismert bakkie-vel. Lefelé nézni nemigen merek, mert szédülős is vagyok. S. vezet, jól. Alig megyünk tíz percet, baloldalról, kissé hátulról hatalmas kudu bika feje látszik ki a mintegy embermagasságú bozótosból. Csodálkozáson kívül másra nem futja a tehetségemből, de örülök a látványnak. Rövidesen impalák hozzák lázba B.-t, balra, kissé előre, és csaknem a hegygerincnél tartanak, de nem látom őket! Végre! Megvannak! Két suta! Tőlem tehén is lehet, de tojó már nem. Ráhelyezem a célkeresztet a közelebbi vállára, kibiztosítok, és… Eltűnnek az erdőben! Sebaj! Kerüljük meg a hegyet, az út úgyis arra kanyarodik! Nem láttuk meg többet őket. Szép lassan mentünk tovább, egyre feljebb, és engem a sikoltozós frász kerülgetett, bár igyekeztem nem mutatni. Elhaladtunk egy oryx csontváza mellett, amit megbámultam. Egy helyen kiszálltunk, B. távcsövezett. Semmi. Akkor, forduljunk vissza! A tetőn leszálltunk, és B. vezetésével gyalogos cserkészésre indultunk. Egy Burchell-zebra felénk fordult feje kivételével nem láttunk semmit. Csak akkor lőném le, ha nem volna semmi más ennivalónk. Így is élveztem a sétát. Nagyon érdekes volt, pedig a szeszélyesen irányokat változtató szél miatt nem reménykedtem semmi különösben. De a vadászat számomra akkor is fenséges, és kivételes, ha nem látok, nem lövök egyetlen vadat sem. A hegy másik oldalán S. várt a járgánnyal. Visszakapaszkodtunk, és elindultunk lefelé. Egészen alapszinten voltunk már. Előttünk, tőlünk legalább 5-10 méterrel lejjebb egy nem nagy, nem kicsi erdő nyújtózkodott. Odaérünk a sarkához, és a szavam is elakad: Ott álldogál egy kis csapat feketefarkú gnú, felnőttek, és serdülőkorúak mindkét ivarból, vegyesen. Csodálkoznak rajtunk, aztán elballagnak lefelé az erdőbe tőlünk előre és jobbra. Szinte amint eltűnnek, B. a következő kérdéssel lep meg: – Nem volna kedvem gnút lőni? –Fiatalt, ami nem drága. tehát, még belefér a büdzsémbe, igen! Általam ismeretlen rendeltetésű, jó magas töltés enyhe ívben balra kanyarodva kínálkozott, hogy azon haladva esetleg megpillanthassuk az iménti társulatot. Szinte lépésben haladtunk vagy kétszáz métert, amikor B. észreveszi a gnúkat egy, a fák között nyílott, igen keskeny résen keresztül. Remek formámat hozva, hiába meresztem tündérszép szemeimet. Nem látom meg őket! Na végre Kalahári! Mondom: valahára! Így szól az ukáz: – Amelyik mutatkozik, azt lőjed! Nincsenek messze. Elődugja a fejét egy. Ráemelem a puskát az éppen kikukucskálóra, és… Eltűnik! Pont úgy, ahogy a reggeli impala! Másik már nem is mutatkozik, és hallatszik, ahogy megugranak. Miért vagyok én ma ekkora balfácán? Mit tartogat ez a nap a számomra? Ilyenek cikáztak az agyamban. Az erdőt fürkészve elgurulunk a töltés túlsó végén is túlra, ahol megfordulunk az autóval. Rövid tanácskozás után S. lemegy az erdőbe. Aha! Megpróbálja kiugrasztani a „gnúlat” a bokorból! Adóvevővel, és bottal felszerelkezve, (legalább tudja majd mivel ütni az antilopok nyomát…) eltűnik a fák között. Most B. vezet visszafelé ugyanazon a gáton, vagy min. A közepe táján megáll. Gőzöm sincs, mi van odalent. Természetesen azt gondolom, hogy a fekete fiú megtalálta az eltűnt csordát. Halkan ereszkedünk a meredek töltésoldalon, beváltunk az erdőbe, és kisvártatva meg is leljük S.-t. Egy bakhát szerű képződményen áll. Idébb tőle árok, amiben egy gnú teljesen frissnek tűnő teteme fekszik! Vérzés nincs rajta. Alighanem, megbotlott a kövekben, és kitörte a nyakát? Nagyon csendben üdvözlöm S.-t. Addigra B. is ott terem mellettünk, és lemutat az előttünk mélyülő másik árokba: – Meglövöd? Na, hol az a gnú… Nem nyertem. Nem az volt. (Mint a székely: – Láttam egy medvét! De nem az volt!) Döbbenetesen nagy, zsömle színű antilop pihen irdatlan nagy szarvakkal, egy fácska tövében. Bólintok. Kibiztosítok, és a bal vállába küldöm az első lövést. Ez is, mint a második vándorantilopom, mire megérezhette volna, mi történt, már vége volt. B. tanácsára még a füle mögé eresztettem egy második lövést is, a biztonság kedvéért. Mondjam? A nyakába.

A Neck-Las névre, (amit én találtam ki), is rászolgáltam

Neck az nyak, Las a becenevem angolul. Kicsit rímel a necklace-re, ami a nyaklánc. Mind a négy antilopom kapott lövést a nyakába.

 Sapka le. Gratuláció. Aztán fényképezésre alkalmas pozícióba cibáljuk az óriás jávorantilop bikát, és itt most álljunk meg egy percre. Igenis, minden afrikai vadammal lefényképezkedtem! A vadnak, aki a maga szépségében élte életét, és ennek most vége szakadt, igenis jár annyi, hogy utoljára megmutassuk a világnak, teljes tisztelettel, hogy milyen volt! Nem tudom, hogyan lehet olyan ember a világon, aki azt gondolja, hogy egy vadállat csak, és kizárólag egy vadász lövésétől pusztulhat el. Csakugyan azt hiszik, hogy máskülönben örökké élne? A vegánok komolyan azt képzelik, hogy több joguk van példának okáért egy spenót életét elvenni, mint a vadászoknak egy antilopét? Attól, hogy az nem ad pacsit a gazdinak, és nem üvöltözik a fájdalmától, amikor leszakítják… Igenis, a növények is élnek, és éreznek! Egyre inkább az a benyomásom, hogy a vadat az állatvédőktől lassan legalább annyira kell védenünk, nekünk, vadászoknak, mint az orvvadászoktól. A vad szaporításához, a róla való gondoskodáshoz pedig a trófea vadászatból befolyó összeg biztosíthatja az anyagi hátteret.

 

impala
gnu
impala

Ezután a kis kitérő után: Az antilop egy vízmosásban feküdt, aminek a nyitottnak tűnő végét nem lehetett autóval megközelíteni. Eminnét pedig egy másfél méteres téglafal „könnyítette meg” a jókora bika elszállítását. Jött P., B. felesége egy kicsiny, de morcos terepjáróval, és csörlő, testi erő (bizony nekifeszültem én is!) bevetésével a bakkie platójára került a vad. Közben angol nyelvtudásom is gyarapodott, de sajnos, nem vethetem papírra, hogy mikkel. A jávorantilop húsát a legkülönb borjúéhoz hasonlítják. Jobbnak tartják, mint a méltán híres kuduét! Az elan bikák 300-800 kg testtömeget szoktak elérni kifejletten. Ez kb. fél tonna lehetett. A szarva pedig lélegzet elállítóan hosszú, vastag, és egyszerűen: szép! Ritka az olyan négylábú állat, mint ez, amely nem tud olyan gyorsan futni, mint a leggyorsabb ember.

Most P. vezette a bakkie-t el a farmra, B. átvette a dél-koreai terepjárót, aminek az ugyancsak barkácsolásra alkalmassá tett platójára felültünk a nap hősének számító S.-lel, és mentünk tovább!

Feltűnt, hogy a házigazda csizmája olykor megcsúszik a morzsalékos laterit lejtőkön. A fekete fiú félcipője helyi viszonyokhoz képest elfogadható volt, de, természetesen, az még jobban csúszkált ilyen helyeken. Az enyém bezzeg nem csúszott! Direkt nagyobbat vettem, mint a lábam, mert vastag zoknival így volt pont kényelmes. Mikor egy helyen megálltunk kémlelődni, S. megkérdezte, miközben a bakancsom orrát kaparászta, (pedig az nem viszkethetett neki), és úgy nézett rá, mint az illetékesek a rézkígyóra: – Rubber? (Gumi?) Rábólintottam, és akkor már éreztem, hogy kilókkal könnyebb lesz a motyóm hazafelé.

A springboknak számos színváltozata létezik, és nagy örömmel töltött el, hogy az eredeti színváltozat mellett a rézszínű meg a fekete variációkat is megfigyelhettem egy pontról, a völgy ritkás erdeiben legelésző csordákban. Segítségemre volt az a hihetetlen kereső távcső, amit az egyetlen Európai-díjas magyar írótól vettem. (Más minőségében már feltűnt az írásom elején.) Habár gumírozás nincs rajta, ilyen távolságokból nem okozott bajt, hogy olykor nekikoccant valaminek. Volt alkalmam összehasonlítani B.-ével, ami jó volt, de az enyémnek nyomába sem érhetett.

Ellenben a tündéri kis „dzsip” motorja dögrováson volt, mert úgy ontotta a kartergázt, hogy a nyitott platón szédelegtem. Így is elvitt minket mindenhova. De még hova! A szaúdiakhoz, mert jött a hír, hogy megsebeztek egy fehérfarkú gnút, és nem találják! Megjártunk olyan, a térképen hivatalos útnak nyilvánított helyeket, hogy az összes addigi rázkódást lefitymálta. Ebben az autóban nem volt szervó kormány. Angolul: power steering, szó szerint erő kormányzás. Ezt B. említette út közben. Hoppá! Mondom neki: Látod! Ez az igazi erő kormányzás! Nagyot nevetett.  Egy pár elant meglátva jobbra fent a hegyoldalban B. megkérdezte: – Na még egyet? Csak bazsalyogtam. Elhagyatott épületek, romok meséltek arról, hogy egykoron itt jobb világ volt. Sajnos, akkor ezt a vadat nem találtuk meg. Pedig rábukkantunk a vérnyomra, keresték kutyák, plusz mi vagy nyolcan, mindhiába. Néztem, hova száll le a szép, hófehér pruszlikot viselő varjú, hátha rábukkanunk. Ez sem vezetett el a sebzett vadhoz. Jött a sötét, fel kellett hagynunk a további kutatással.

Jó későn érkeztünk a farmra. Út közben megnéztem, hol szokták a helyi vaddisznókat lőni.  Az udvarban elég érdekes látvány a sötétben keresztbefutó zsiráf szeme zöld visszatükröződésének látványa a fák felett ritmikusan imbolyogva!

A szülők elmentek dolgukra, én pedig maradtam a három felnőtt gyerekkel. Grill party lett a vacsora, félig nyitott helyen. Utána gitároztam, és énekeltem nekik. Nagyon tetszett!

Mikor befejeztük, átmentem az arabokhoz. Kedvesek, jópofák voltak. Egyetlen dolog nem tetszik csak. Ahogy a barátom, III. Mohamed veszi a levegőt! Kilégzés nehezített, sípol és búg. – Tudsz asztmáról? – Persze, de már annyit fújtam be (értsd: asztma sprayt), és nem javult semmit! –Mutasd, milyened van! Kétféle volt neki, az egyik a Salbutamol megfelelője, amit úgy használt, hogy nem használt. A másik kortiko-szteroid tartalmút nem is illette. – TBC-d nem volt? – Nem. – Akkor fújj be ezzel kettőt, de menten! Tíz perc múlva panasz-és tünetmentes volt. És roppant hálás.

eastern cape
Vadászat Afrikában

Stoefel’s stiefel

Harmadik nap: Habár B. azt szerette volna, hogy a keretemből még kijöhető varacskos disznóra menjünk el Port Elizabeth irányába kb. 100 km-t, úgy éreztem, számomra véget ért a vadászat. Reggel, amikor metsző széllel hideg eső záporozott, abba hol több, hol kevesebb, vagy éppen semennyi hó is keveredett! B. mutatta: a hegyek tetején már ott virított a fehérség!

Megkérdzetem tőle, hogy adhatok-e S.-nek borravalót? Igenlő válasz okán azt is megtudakoltam, hogy mennyit? Szebb ez így, és kézbe adva, mint mással küldve, vagy „mutyizni”. S. nagyon örült. Pláne, amikor megmondtam, hogy B. fogja neki hozni a csizmámat. Stiefel, afrikaans nyelven.

Meg kellett beszélnünk, hogy hogyan jutok másnap korán reggel a repülőtérre? B. azt javasolta, hogy inkább elvisz éjszakára Port Elizabeth-be, mert éjjel jobban tud vezetni, mint hajnalban. Megalszom egy hotelben, stb. Természetesen beleegyeztem. Azt meg én kértem, hogy hagyjuk a varacskos disznókat legközelebbre.

Somerset Eastben leadtuk az antilopok fejét egy olyan helyen, ahol valóban művészi szintre emelték a vadállatok preparálását. A roppant kedves tulajdonosnő adott egy fekete fejű gombostűt, és kibiggyesztettem a Balatontól délre a kuncsaftok illetőségét megjelenítő világtérképen. A második vándorantilopot, és a jávorantilopot hivatalosan is lemérettem velük. Igyekszem rövidesen hivatalos ranglistára tetetni őket! Megérdemlik!

Elmesélhetném az elefántjairól híres nemzeti park meglátogatását részletesen, ahova B. hívott meg, hatalmas elefánt bikával, sok struccal, zebrával, a mindenütt mázsaszám található elefánt ganéval, tehénantilopokkal, egyebekkel. Csak egy sztorit: Megáll egy autó pár száz méterrel előttünk, és a bent ülők néznek ám jobbra, mint akinek muszáj. Melléjük gördülünk, és integetnek. Lehúzzuk az ablakokat, és izgatottan közlik, hogy a nyiladékon (mutatják) most szaladt át a bébi orrszarvú! B. komoly képpel megköszöni, és, amikor kicsit odébb érünk, közli: –Nem lennék meglepve, ha a bébi rinó varacskos disznó lett volna!

 Sötétben értünk a szállodába, amit B. intézett. Elbúcsúztam vendéglátómtól. A csizmámat elvitte S.-nek. (Azóta már vettem ugyanott ugyanolyant.) Ezen kívül, gondoskodott a hajnali taximról, hogy időben a reptéren legyek Port Elizabeth-ben. (Hajszálpontosan érkezett!) Mindezekért nem engedett fizetnem egy centet sem. Azt mondta: Neki mindegy, hogy a kifizetett éjszakámat hol töltöm. Náluk kint, vagy itt, a hotelban.

Ezek után én már csak ennyit mondhatok:

Baie dankie! Totsiens, my vriende! Nagyon köszönöm! Viszontlátásra, barátaim!

Dr. Szabó László Pál

Tab, Nágocs, 2018. október 9-11.

Afrikai vadászat élményei
Afrikai vadászat élményei
Afrikai vadászat élményei